Az osztrák Staatsarchiv Kriegsarchivjában működő magyar levéltári kirendeltség feladatai között a Kriegsarchiv magyar vonatkozású anyag feltárása, másolás céljából történő hazajuttatása, a magyarországi kutatók kutatásainak elősegítése mellett az elmúlt években egyre nagyobb mértékben szerepelt a nem hivatásos kutatói érdeklődés kielégítése. Maga az aktaforgalom is érezhetően megnőtt, hiszen az elmúlt években szinte majdnem minden munkanapra jut egy-egy akta.
Az alábbiakban néhány érdekesebb eset alapján kívánom bemutatni, hogy milyen típusú megkeresésekkel van dolgunk a Kriegsarchivban.
A legnagyobb tételt az I. világháborús hősi halottakkal, valamint a szintén akkor kapott kitüntetésekkel kapcsolatos megkeresések jelentik.
A hősi halottak esetében többfajta anyagban tudunk utánanézni az illető személynek. Amennyiben a kérelmező ismeri az elesett személy alakulatát, a kutatást az illető alakulat halotti anyakönyvében kezdjük. Itt azonban alapvető problémát jelent az, hogy a Kriegsarchiv csupán a közös, azaz a cs. és kir (k. und k.) alakulatok halotti anyakönyveit őrzi, a magyar királyi Honvédség halotti anyakönyvei pedig igen töredékesen maradtak meg. A Kriegsarchiv őrizetében lévő halotti anyakönyvek többsége sem terjed túl az 1916. éven, azaz az 1917-1918. évi veszteségeknek ezekben nem lehet utánanézni. A halotti anyakönyvekben gyakori eset, hogy az 1914. évi elesetteket 1915-nél, az 1915. évieket pedig 1916-nál találjuk meg. Az azonos nevű, ugyanazon alakulatban szolgáló személyeknél pedig még az is megesik, hogy adataik összecsúsznak, azaz egyikük személyi adatai mellett a másik halálozási adatai szerepelnek.
Ha az illető személyt nem találjuk a halotti anyakönyvben, a következő lépés a a Verlust-Matriken-Kartei c. gyűjtemény áttekintése. Ebben alakulatonként névsorban szerepelnek az elesettek adatai; bizonyos betűk azonban hiányoznak.
Ha az ügyfél nem ismeri a keresett személy alakulatának számát, akkor a Totenkartei és Phonetische Kartei c. gyűjteményekben folytatjuk a keresést.
A Totenkartei a beérkezett halotti kartonok gyűjteménye, német fonetikus rendben, azaz a P – B, D – T, S – Zs – Cs betűkkel kezdődő nevek egymás mellett szerepelnek. Ezek esetében az jelenti a problémát, hogy e halotti kartonoknak ugyan állandó rovataik voltak, azonban az esetek legalább 50 %-ában ezeknek a rovatoknak jó esetben a felét töltötték ki, de gyakran csak a név és az alakulat, a név és a halál helyszíne és időpontja szerepel.
Ha a név mellett az alakulat is megtalálható, még mindig megpróbálhatunk utánakeresni az illetőnek az előbb már említett halotti anyakönyvekben vagy veszteségi kartonokban. Ritkább nevek esetében egy-két adat birtokában is többé-kevésbé biztos választ tudunk adni a megkeresésre, de a gyakoribb család- és keresztneveknél sok esetben csak a szerencse segíthet, hiszen egy-egy ilyen névnél ötventől két-háromszázig terjedhet a kartonok száma.
Ha a keresés itt sem vezet eredményre, marad a Phonetische Kartei c. gyűjtemény. Ennek külön előnye, hogy nem csupán a halottakról, hanem a sebesültekről is tartalmaz adatokat, hátránya viszont, hogy iszonyatos mennyisége mellett olyan fonetikus rendben található, amelyben a megérzésnek és a kollégák által folyamatosan vezetett kéziratos mutatónak nagyobb szerep jut, mint a józan logikának.
Nemrég a Jakabffy-család egyik tagja azzal keresett meg bennünket, van-e valamilyen adatunk a család Árpád keresztnevű, az I. világháborúban elesett tagjáról. Az illetőnek nem volt nyoma a sematizmusokban, a halotti kartonja viszont előkerült – igaz, ezen az ősmagyar nevekkel ismeretlen írnok Jakabffy Urgadnak írta az Árpádot. E kartonról kiderült a születési helye és ideje is, ami a homályos családi emlékekkel teljesen egybe is vágott.
Vannak olyan esetek, amikor az ügyfél arra kíváncsi, hogy hadifogságba esett őséről vagy rokonáról található-e valamilyen adat. Az I. világháborús hadifogolykartonokat szerencsére már úgy rendezték, hogy azok a magyar betűrendnek is jobban megfelelnek. Itt gyakran vagyunk kénytelenek különböző családi legendákat megcáfolni – máskor pedig meg tudjuk erősíteni őket. 2004-ben egy magyar szülőktől származó, magyarul már nem tudó amerikai állampolgár keresett meg bennünket azzal, hogy az apja az I. világháború előtt szakács volt, a háború során orosz fogságba esett, ahonnan megszökött, s úgy ment Amerikába. Nos, az illetőnek valóban előkerült a hadifogoly-kartonja, amely feltüntette a személyi adatait, köztük a foglalkozását, s a megjegyzések rovatban ott szerepelt: vermisst, azaz eltűnt – ami a szökés tapintatos megjelölése volt.
Vannak aztán olyan esetek, amikor az ügyfél csupán azt tudja, hogy a keresett személy hol esett el, hol temették el stb. Ilyenkor – ha az említett gyűjteményekben folytatott keresés nem vezet eredményre – az I. világháborús haditemetők anyagának (Kriegsgräber-Akten) áttekintésénél juthatunk adatokhoz. Miután ezeket a temetőket 1940-1943 között mérték fel, s a háború miatt a felmérés nem terjedhetett ki valamennyi temetőre, s főleg helyi adatszolgáltatáson alapult, sok múlik azon, hogy annak idején mennyire volt gondos ez az adatszolgáltatás.
A tömegsírba temetettek esetében szinte teljesen valószínűtlen, hogy az illető sírhelye előkerüljön; az egyéni síroknál legalább azt meg tudjuk állapítani, hogy az illetőnek az összeírás időszakában megvolt-e a sírhelye. Az 1945 utáni közép- és kelet-európai politikai változások következtében tízezrével tűntek el a sírok, százával a temetők; Olaszországban pedig – főleg az ellenfél katonái esetében – gyakori volt az, hogy az illetők földi maradványait kolumbáriumokba hordták össze.
Némileg nagyobb gondot jelent az, amikor egyszerre nagyobb számú személyről kérnek tőlünk adatszolgáltatást. Az örvendetesen megélénkülő helytörténeti kutatások, az újjáéledő hőskultusz következtében időnként egy-egy település valamelyik lelkes helytörténész aktivistája összeírja a község I. világháborús hősi halottainak névsorát, s adatokat kér róluk. A 20. század második felének személyi okmányai alapján azonban gyakran olyan adatokat kapunk csak segítségül (pld. a keresett személy anyjának és feleségének neve), amelyek a kutatás során semmifajta segítséget nem jelentenek.
No és vannak persze eldönthetetlen esetek is. Egy helytörténész kutató Piliscsaba község zsidó vallású I. világháborús hősi halottairól kért tőlünk adatokat. A hat névből álló listáról összesen három személyről került elő adat: az egyikük viszont a halotti kartonok tanúsága szerint ugyanazon a napon ugyanazon ezredben két helyen is elesett: egyszer Galíciában, egyszer pedig Görznél.
Vannak aztán olyan megkeresések, amikor az ügyfél arra kíváncsi, hogy az őse vagy rokona szolgált-e a cs. kir, vagy a cs. és kir. hadseregben, s ha igen, mikor és hol. Itt – paradox módon – sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy, az 1820-as és 1870-es évek között, vagy akár az 1760-as és az 1820-as évek között szolgált – akár legénységi állományú – személy előkerüljön, mint az, hogy egy olyan valaki, aki az 1870-es évek után szolgálta le a katonaidejét. (Természetesen ez is csak abban az esetben igaz, ha ismerjük az illető alakulatát.)
Az 1760-1820 közötti időszakból ugyanis többnyire fennmaradtak az ezredek mustra-, állomány-, valamint áttételi listái, az 1820-1870-es évekből pedig az ezredek anyakönyvi lapjai – leszámítva a katonai határőrvidéki ezredekét, amelyeket az I. világháború után az utódállamok (Románia és Jugoszlávia) elvittek, s azóta sem tudni, hol vannak. Nemrég egy leszármazott keresett meg minket azzal, hogy a dédnagyapja a cs. kir. 10. huszárezred soraiban harcolt a magyar szabadságharcban, majd a vereség után besorozták az újjáalakított 9. huszárezredbe. Utánanéztünk a kérésének, s az illető egész katonai pályája összeállt: kiderült, hogy 1848-ban lépett be a 10. huszárezredbe, majd 184. októberében sorozták be a 9. huszárezredbe, ahol már a következő évben tizedes lett, 1855-ben lefokozták, 1856-ban ismét előléptették, 1857-ben áthelyezték a tartalékhoz, majd 1859-ben elbocsátották a szolgálatból. Mindkét ezrednél előkerült az anyakönyvi lapja. Az ő egyéni életpályáján keresztül is bebizonyosodott az, hogy a cs. kir. huszárezredeknek a szabadságharc hadseregében szolgált legénységi állományú tagjait a vereség után ismét besorozták, de soha sem az eredeti alakulatukba, hanem valamelyik másikba kerültek.
Az elmúlt hetekben a Római Magyar Intézet igazgatója keresett meg bennünket azzal, hogy a trentoi Sclemo városában a parókia halott anyakönyvében megtalálták 1848. április 19-i sclemoi csatározás során elesettek adatait. Ebben az összecsapásban a Lombardiából betört önkéntesek, s a magyarországi kiegészítésű 19. gyalogezred katonái vettek részt. A halotti anyakönyv szerint az önkéntesek 18, a 19. gyalogezred egy főt veszített. A helyi hatóság most emlékművet akar emelni a temetőben a közös sír fölé, amelyen feltüntetnék a neveket. A halotti anyakönyv szerint az elesett cs. kir. gyalogost Kotzurück Pálnak hívták, s állítólag tizedes volt, de kíváncsiak lennének a pontos névre. Először a 19 gyalogezred halotti anyakönyvével próbálkoztunk, abban azonban egészen 1854-ig nem fordult elő ilyen név. Ezután elővettük az ezred anyakönyvi lapjainak mutatóját. Ebben először - a K betűsök nagy számára tekintettel – a Pál keresztnevű tizedeseket néztük végig, de ilyen nevű nem volt köztük. Ezután a többi, Pál keresztnevű legénységi állományút kerestük, s ezek között meg is találtuk az 1823-ban a Pozson megyei spacinecei Erdődy-uradalomban született Kotzurek Pált, polgári foglalkozására nézve gombkötőt, aki 1842-től szolgált az ezredben, s 1847. augusztus 18-án léptették elő őrvezetővé.
Más a helyzet az 1880-as évek és az I. világháború közötti időszakban szolgált személyeknél. Itt, ha az illető nem állt kórházi kezelés alatt, nem indítottak ellene büntetőeljárást stb., viszont aligha lehet reménykedni abban, hogy bárminemű adat előkerül róla, ugyanis a magyarországi kiegészítésű ezredek többségének sorozási és adminisztratív iratanyaga nagyobbrészt eltűnt vagy megsemmisült.
Az I. világháború időszakából viszonylag jobb a feltalálási arány, hiszen ha az illető elesett, akkor a fentebb felsorolt állagok valamelyikében elvileg a nyomára lehet akadni; ha kitüntetést kapott, szintén előkerülhet a kitüntetési előterjesztése; ha hadifogságban volt, akkor a hadifogolykartonja; de ha egyik csoportba sem tartozott, akkor bizony aligha lesz róla bármilyen adat.
Valamivel jobb a helyzet a haditengerészetnél szolgált személyek esetében. Itt az anyakönyvi lapok rövidesen befejeződő betűrendbe szedése után elvileg elképzelhető, hogy minden egyes közmatróz katonai pályája követhető lesz. Addig is segítséget jelent a tengerészeti kórházak anyaga, hiszen ezekben jó néhány tengerészről találhatók adatok. Igaz, ezeknek a leszármazottak nem mindig örülhetnek. Nemrég keresett meg bennünket egy idős hölgy azzal, hogy nagyapja a Monarchia haditengerészeténél szolgált. Az illetőről találtunk is egy kezelői lapot, amely szerint több héten át volt az egyik tengerészeti kórház járóbetege – nemi betegséggel.
Ha tudni lehet, hogy az illető személy melyik hajón szolgált, az illető előkerülhet a Tengerészeti Ellenőrzési Hivatal (Marine-Kontrollamt) anyagában található hajószemélyzeti névsorokban is. Nemrég a Lajta monitor felújítása kapcsán így sikerült megtalálnunk e monitor legénységének névsorát is.
A tiszteknél ennél jobb a helyzet, hiszen az 1870-es évektől nagyjából 1909-1910-ig elvileg mindenkiről található minősítési jegyzék (Qualifications-Liste), illetve a nyugdíjazásokkal kapcsolatos könyvekben is követhető az illető katonai pályafutása. Nemrég több, a Monarchia elitjével foglalkozó kolléga is megkeresett minket egy-egy olyan, a Monarchia államigazgatásában többé-kevésbé később jelentős szerepet játszó személlyel kapcsolatban, akikről tudni lehetett, hogy egyévi önkéntesként szolgálva, lett belőlük tartalékos tiszt. Ezek minősítései szintén megtalálhatók, s nemcsak az illető katonai, de polgári pályafutása is követhető belőlük. Így kerültek elő pld. Keresztes-Fischer Ferenc két világháború közötti magyar belügyminiszter katonai szolgálatának iratai is.
Ugyanígy sikerült megtalálnunk a korábbi személyi anyagokban Ferdinand Kodalnak, a zeneszerző Kodály Zoltán édesapjának, a személyi lapját, amelyből végre kiderült születésének helye és ideje is. Ugyanígy sikerült kideríteni Kövesligethy Radó magyar csillagász édesapjának, Konek József őrnagynak a születési helyét és idejét is. A 11. huszárezred halotti anyakönyvéből tisztáztuk végre az 1848-49-es szabadságharcban ezredesként szolgált Kiss Sándornak, „a tömösi szoros Leonidásznak” a pontos halálozási dátumát.
A megkeresések következő nagyobb csoportja az I. világháborús kitüntetésekkel kapcsolatos. Ezek előterjesztéseiből a tisztek esetében több tízezer, a legénységiek esetében több százezer maradt fenn. Sajnos, ez utóbbiak kitöltésénél a írnokok itt sem figyeltek kellőképpen az utókor szempontjaira, így általában éppen a személyi adatok rovatait töltötték ki hiányosan – ha egyáltalán odaírtak valamit. Miután a kisebb kitüntetéseket, pld. a Bronz Vitézségi Érdemérmet sokszor szinte marokkal osztották, emellett maguk a tényleírások is sematikusak vagy semmitmondóak, a Kovácsok, Szabók, Tóthok, Kissek, Nagyok stb. esetében időnként komoly fantáziára van szükség ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, az illető azonos-e a keresett személlyel.
A tisztek esetében – a relatíve alacsonyabb szám miatt – egyszerűbb a helyzet. Itt néha egy-egy tiszt egész világháborús pályafutása rekonstruálható: nemrég egy tartalékos hadnagy esetében négy ilyen előterjesztést találtunk, az utolsót az illető poszthumusz kapta meg, mert a harci cselekmény során halálos sebet kapott.
Vannak aztán olyan kutatói megkeresések, amikor meghatározott szempont szerint kérnek tőlünk adatszolgáltatást. Ilyen jellegű volt az, amikor a magyar katona-olimpikonok személyi anyagáról készítettünk másolatot, s folyamatosan juttatjuk haza másolatban az I. világháborús magyar hadirepülők személyi anyagait is.
Néha kimondottan lehetetlennek tűnő kutatói megkereséseket is sikerrel tudunk teljesíteni. Egy pszichológus kolléga azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy nézzünk utána annak, van-e valamilyen iratanyag arról, hogy a Monarchia hadseregében a háborús depresszió kezelésére hogyan használták fel a pszichoanalízis módszerét. Ezzel kapcsolatban egy korábbi tanulmányból volt egyetlen egy levéltári jelzete, amelyről azonnal látszott, hogy a tanulmány szerzőjének nem volt kezében az irat, ugyanis egy kútfő – tételes anyagra iktatószám szerint hivatkozott. Az iktatószám alapján azonban a mutatókönyvekből sikerült kideríteni az eredeti jelzetet, sőt, az utalások révén három évre visszamenőleg kideríteni az ezzel kapcsolatos további iratokat is. Amiből pld. az is kiderült, hogy a harctéri depressziót a szimulánsnak tekintett delikvenseknél kezdetben – korántsem korszerű módon – veréssel, hideg vizes öntözéssel vagy vízcsöpögtetéssel próbálták meg kezelni, s csak e módszerek teljes hatástalansága irányította rá a figyelmet arra, hogy inkább az illetők lelkével kellene törődni, nem pedig a testüket kínozni.
Végezetül, visszatérve az eredeti kérdésre: mire jó a levéltár? Nos, mint a fentiekből látszik, többek között arra, hogy a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát is kielégítse. A nemzeti tudat nem csupán a közös emlékekből áll össze, hanem az egyéni emlékezetből, a saját család múltjából is táplálkozik. Sőt, ezek az egyéni és családi emlékek sokszor fontosabbak megannyi tanulmánynál és monográfiánál. Márpedig az egyéni történetek szálait ezekből a dokumentumokból lehet felfejteni. Nyilván soha nem lehet megírni minden egyéni vagy családi történetet; de a levéltár által őrzött anyag esélyt nyújt bármelyik ilyen történet megírására. Ez pedig legalább annyira fontos, mint a nagy korszakok áttekintő igényű feldolgozása.
...
